A potyautas
- írta: Spatrend Online
- 2013.07.11
Körbe-körbe járatta a szemét a peronon. Késő este volt már, ilyenkor nem sokan utaztak már, amióta beállt a kemény, fagyos tél. „Istenem, milyen hideg van” − gondolta, és megpróbálta még feljebb húzni az ócska kabát cipzárját. Nem sikerült, hát behúzta a nyakát, úgy didergett tovább. Tudta, hogy még nyomorultabbul fest, de nem érdekelte, hiszen közel s távol sehol egy lélek, egyedül várakozott.
Körbe-körbe járatta a szemét a peronon. Késő este volt már, ilyenkor nem sokan utaztak már, amióta beállt a kemény, fagyos tél. „Istenem, milyen hideg van” − gondolta, és megpróbálta még feljebb húzni az ócska kabát cipzárját. Nem sikerült, hát behúzta a nyakát, úgy didergett tovább. Tudta, hogy még nyomorultabbul fest, de nem érdekelte, hiszen közel s távol sehol egy lélek, egyedül várakozott.
Egyre feszültebb lett, ahogy közeledett a vonat érkezési ideje. Régóta nem látta a barátját, hetek óta nem jött el hozzá. Már kezdett aggódni érte, amikor üzent, hogy ma éjjel újra meglátogatja. Vajon mit szeretne elmondani?
Kevesen szálltak le a szerelvényről, nem volt nehéz egyből észrevennie a nyúlánk, szikár férfit hosszú, fekete szövetkabátban. Bár dermesztő hideg volt, nem viselt se sálat, se sapkát, nyitott kabátja alól elővillant vékony, gyűrött inge.
− Hát eljöttél − állapította meg köszönés nélkül. − Gyerünk, hívj meg vacsorára. Éhen halok.
− Egy vasam sincs − felelte zavartan, és lesütötte a szemét. Barátja szemében cinkos fény villant.
– Akkor mi lesz, mozdulj már − nógatta, s futásnak eredt. Péter rosszat sejtve utána iramodott.
– Mit csinálsz, ugye nem megint… − elharapta a mondatot, hiszen mire kimondta volna, késő volt, Zoltán kezében fényesen csillant meg a női táska csatja.
– Fogják meg, tolvaj! − kiáltotta az asszony, de maga is tudta, hogy feleslegesen, körös-körül síri csend honolt, csak a két jó barát egyre távolodó léptei hallatszottak. Ropogott a hó a lábuk alatt.
− Gratulálok. És most hová? − sziszegte dühösen. Elege volt már, hogy cimborája miatt egyre másra bajba keveredik. Zoltán hirtelen mozdulattal felugrott az éppen induló vonatra. – Na, mi lesz már? − nyújtotta kezét a vágány mellett tanácstalanul topogó Péternek. Nem volt mit tenni, az sietve követte, de az aggodalomtól elfehéredett az arca.
− Te nem vagy normális. Hisz még jegyünk sincs.
− Ilyenkor már nem jár kalauz, beszari alak. Nesze, itt az enyém. Péter vonakodva gyűrte zsebre a felé kínált papírfecnit.
Letelepedtek egy kényelmes, meleg fülkében. Péter lassan megnyugodott, levette kabátját és maga mellé terítette a puha ülésre. Várakozásaikkal ellentétben az elegáns női táskában nem volt sok pénz, de ami akadt, abból a büfékocsiban királyian bevacsoráztak mindketten. Egy-egy pohár jóféle borra is futotta. Zoltán még egyszer átkutatta a táskát, elrakott egy finom parfümöt − jó lesz majd valamelyik aktuális szeretőjének −, majd a maradékot egy laza mozdulattal kihajította az ablakon. Péter rosszallóan ingatta a fejét, de Zoltán jókedve hamarosan rajta is úrrá lett, nagy hangon beszélgettek, élcelődtek egymással, vígan mulatoztak.
A nagy vidámságban észre sem vették, ahogy halkan kinyílt a fülke ajtaja.
− Jó estét kívánok. Jegyeket, bérleteket.
Péter ereiben megfagyott a vér. Félelmében remegett a keze, ahogy felmutatta a barátjától kapott jegyet. A kalauz szúrós szemmel vizslatta. Péter tudta, hogy Zoltán egy szemvillantásnyi idő alatt bevetette magát az ülések alá, s ott kucorogva várakozott, s alig tudta visszafojtani a nevetését, látva barátja pipogya mozdulatait. Péter méregbe gurult. Durcásan sandított az ülés alá. – Hogy van képe… mikor ekkora bajba sodorta ismét!
− Kihez beszél, tessék mondani − szólt a kalauz, és furcsán tekintett Péterre.
− Ó, én csak magamban, tudja, szokásom…− vigyorgott ostobán a férfi. Magában átkozta a barátját. Micsoda hülyeséget eszelt ki, s miatta ilyen kínos helyzetbe került. Talán nem kellene többé barátkozniuk.
− Hát, akkor… a viszontlátásra − búcsúzott a kalauz − s még egyszer hidegen végigmérte a zavarában egyik lábáról a másikra himbálózó férfit. Ahogy kifordult, szeme még megakadt a szemközti ülésen, ahová Péternek önkéntelenül is oda-odatévedt a tekintete. – Még egy kabát? Igazán furcsa − mormolta a bajsza alatt.
Ahogy bezáródott mögötte az ajtó, Péter dühödten kiráncigálta a vihogástól pukkadozó Zoltánt a vackából, s kiabálni kezdett.
− Eszeden vagy? Elegem van belőled egyszer s mindenkorra!
Annyira összevesztek, hogy a folyosóról beszűrődő izgatott suttogás nem jutott el hozzájuk.
Hirtelen fékezésre ébredtek.
Péter az órájára pillantott. − No, máris megérkeztünk volna?
Ahogy összeszedelődzködtek, s kiléptek volna a fülkéből, valaki visszalökte őket, olyan erővel, hogy Péter a földre zuhant.
– Ő volt az, asszonyom, felismeri?
− Igen, ő. Biztos vagyok benne − mutatott vádlón Péterre a néhány órája kirabolt nő.
− Nem, nem én voltam − kiáltotta a férfi. Én csak…− kétségbeesetten kereste Zoltánt a tekintetével, de sehol sem találta.
− Valóban? Hát akkor ez a magáé? – húzta elő diadalmasan Zoltán kabátjának zsebéből a női parfümöt a rendőr.
Péter a nyitott ablakra meredt. Zoltán… megszökött, s az ő kabátját vitte el. Gazember! Az isten se mossa le róla a gyanút, ha nem kerül elő és vallja be tettét.
Gyorsan, hadarva magyarázkodni kezdett, hamarosan azonban csattant a bilincs a csuklóján. Péter megszédült, összeesett, s végigvágódott a vasút mocskos padlóján.
Egy hófehér, vegyszerszagú szobában ébredt. Beletelt néhány pillanatba, amíg felidézte magában a történteket, s ráébredt, mi történt. Rettegett. Ez volna a börtön? Hogy került vajon ide?
Simogató kezet érzett a csuklóján, épp ott, ahol nemrégiben még a bilincs feszítette.
− Kisfiam, hát felébredtél.
Az édesanyja volt. A sápadt, vékony, ősz hajú édesanyja. Péter inkább meghalt volna, mint hogy bánatot okozzon neki, s tessék, most a börtönben látogatja.
− Bocsáss meg − suttogta.
− Te bocsáss meg − felelte az anyja elhaló hangon. Észre kellett volna vennem. Mindig is olyan magányos, magadnak való voltál. Az a kitalált barátod, én azt hittem, az csak játék…− hadarta.
− Mit bocsássak meg? Hogy züllött csavargó lettem? De tudod mit, tolvaj, az nem vagyok. Esküszöm mindenre, nem én tettem. Zoltán kever megint a bajba.
− Istenem, hát igaz − kapott a szívéhez az édesanyja, s a szemét elfutotta a könny. Tudta, hogy a fia sohasem hazudna neki. Tehát igaz, amit az orvosok mondanak.
− Hát nem érted? Nincsen semmiféle Zoltán. Csak kitaláltad, nem létezik.
− Anya, ne butáskodj. Hiszen ismered. Mennyit volt odaát nálunk is! Nem emlékszel? Az a magas, vékony…
− Nem. Nem. De ne aggódj. Nem vagy büntethető. Az elmeorvosi vizsgálat szerint… valami skizofrénia − elcsuklott a hangja. Pár hét, talán hónap, és jobban leszel. Már potyogtak a könnyei. Péter le akarta törölni azt a sápadt, ráncos arcról, de nem tudta mozdítani a karját. Az ágyhoz volt kötözve.
„Nem létezik. Skizofrénia” – visszahangoztak benne a szavak. Valami összeomlott benne, és éktelen ordításba kezdett. Az nem lehet, az nem lehet… Ha elveszik tőle Zoltánt, végleg egyedül marad. Dobálta magát, szabadulni akart, menekülni.
Egy nővér jött sietős létekkel, s injekciót döfött a karjába. Péter hamarosan mély álomba zuhant. Az anyja szédülten állt az ágya mellett, s a rácsait szorongatta elfehéredő ujjakkal. A nővér kifelé mentében még visszaszólt.
− Ne aggódjon, asszonyom. Hamarosan kiirtjuk belőle azt a potyautast.
