Tanítómester

• írta: Spatrend Online
• 2013.03.30

Krónikus nőbetegekkel foglalkozó pszichológusként a minap egy nagyon izgalmas könyv került a kezembe, a szerző Emma Bombeck, a cím meglehetősen hosszú és sokat sejtető: Azt akarom, hogy kinőjön a  hajam, fel akarok nőni, Boise-ba akarok menni… riportkönyv a rákot túlélt gyerekekről.A könyv bevallottan azzal a  szándékkal íródott, hogy hiányt pótoljon a  szakmai palettán: legyen végre egy mű, amely humorral, optimizmussal közelíti meg a  krónikus, súlyos betegség témáját. Számos megkapó és elgondolkodtató dolgot olvastam a 15 fejezetben, de most csak egyetlenegyet fogok kiemelni közülük, amelyet minden krónikusan beteg embernek szívből ajánlok megfontolásra.Tekintsünk most egy pillanatra el attól, hogy a lány, aki ezeket a sorokat írta, rákbeteg volt. Nem ez a  lényeg, hanem a betegséghez, a kezelésekhez, a gyógyuláshoz való hozzáállása, és az üzenet, amelyet ez a  néhány sor tartalmaz.“Úgy szeretném, ha mindenki, akinek súlyos, krónikus betegsége van, valami hasznosat tanulna belőle.  Számomra az a legszomorúbb dolog, amikor valaki végigszenvedi a kemoterápiát, a műtéteket, a gyógyszereket, a mellékhatásokat, és eközben semmit nem tanul önmagáról. Az én rákom ajándék. “Jessica, 19Jessicánál 18 éves korában diagnosztizálták a betegséget, amikor csak néhány nap választotta el a  szalagavatójától, valamint ünnepelt teniszjátékos volt. Elmondása szerint ekkoriban a legnagyobb gondja az volt, hogy aznap milyen színűre lakkozza a körmeit, de mára alapjaiban változott meg a  személyisége.  Ezt nevezzük poszttraumás személyiségfejlődésnek. Legyőzvén egy nagy akadályt, traumát, Jessica ma egyetemista, aki könyvet írt tizenéves rákbetegek számára, csoportokat vezet, egészséges és boldog. Bárki számára például szolgálhat, így is lehet csinálni!

Krónikus nőbetegekkel foglalkozó pszichológusként a minap egy nagyon izgalmas könyv került a kezembe, a szerző Emma Bombeck, a cím meglehetősen hosszú és sokat sejtető: Azt akarom, hogy kinőjön a  hajam, fel akarok nőni, Boise-ba akarok menni… riportkönyv a rákot túlélt gyerekekről.

A könyv bevallottan azzal a  szándékkal íródott, hogy hiányt pótoljon a  szakmai palettán: legyen végre egy mű, amely humorral, optimizmussal közelíti meg a  krónikus, súlyos betegség témáját. Számos megkapó és elgondolkodtató dolgot olvastam a 15 fejezetben, de most csak egyetlenegyet fogok kiemelni közülük, amelyet minden krónikusan beteg embernek szívből ajánlok megfontolásra.

Tekintsünk most egy pillanatra el attól, hogy a lány, aki ezeket a sorokat írta, rákbeteg volt. Nem ez a  lényeg, hanem a betegséghez, a kezelésekhez, a gyógyuláshoz való hozzáállása, és az üzenet, amelyet ez a  néhány sor tartalmaz.

“Úgy szeretném, ha mindenki, akinek súlyos, krónikus betegsége van, valami hasznosat tanulna belőle.  Számomra az a legszomorúbb dolog, amikor valaki végigszenvedi a kemoterápiát, a műtéteket, a gyógyszereket, a mellékhatásokat, és eközben semmit nem tanul önmagáról. Az én rákom ajándék. “

Jessica, 19

Jessicánál 18 éves korában diagnosztizálták a betegséget, amikor csak néhány nap választotta el a  szalagavatójától, valamint ünnepelt teniszjátékos volt. Elmondása szerint ekkoriban a legnagyobb gondja az volt, hogy aznap milyen színűre lakkozza a körmeit, de mára alapjaiban változott meg a  személyisége.  Ezt nevezzük poszttraumás személyiségfejlődésnek. Legyőzvén egy nagy akadályt, traumát, Jessica ma egyetemista, aki könyvet írt tizenéves rákbetegek számára, csoportokat vezet, egészséges és boldog. Bárki számára például szolgálhat, így is lehet csinálni!